Ülök az ágyon. Sajognak még a sebek a néhány napja eltávolított daganat helyén. „Bizonytalan és ismeretlen viselkedésű, férfiökölnyi…” Ez minden, ami tudható róla.
Közel két évvel ezelőtt, Hollandiába költözésünkkor már alig láthatóan jelen volt, de ”férfiökölnyi” méretűre mégiscsak kintlétünk alatt nőtt.
A három héten belül megszülető szövettan lehetséges eredményén lamentálok és persze az okokon. Ha vannak.
Racionálisabbik énem azt mondja: lett, most már nincs, kiszedték, így jártam, bizonyosan genetika.
Ha kicsit mélyebben belegondolok az elmúlt időszak legjellegzetesebb érzéseibe, azok a szorongás, az ambivalencia, a nosztalgia és a tehetetlenség.
Górcső alá veszem egyenként. Ameddig nem értem meg a természetüket, addig változtatni sem tudok. Feltételezve, hogy ezen múlhat bármi.
A szorongás, a mindennapos váratlan helyzetekkel kapcsolatos itt Hollandiában, amelyekhez ismeretlen megoldóképlet vezet ráadásul egy, még csak derengő logikai rendszer alapján.
És persze nem az anyanyelvemen.
E helyzetek víziója már önmagában beindítja a szorongást, amik rendre úgy indulnak fejben, hogy: „de mi lesz ha?”.
Általában a hajnali órákban érnek el és ezzel meg is ágyaznak a kialvatlanságnak.
Négy gyerekkel igen sok szcenáriót kell agyban átfuttatni azért, hogy váratlan szituációkban gyorsan tudjon az ember dönteni. Befelé élő emberként szinte folyamatos a horrorfilm a fejben. Nappal kevésbé színes-szagos, de éjszaka támad.
Különösen igaz ez, ha egyébként külső segítség nélkül él az ember egy másik országban úgy, hogy az előzőt sem hagyta el, magyarán ingázik.
Állandó kampányhelyzet, figyelés, a veszélyek felmérése és azonnali ugrás, ha bekövetkezik. Fogtörés, lábtörés, influenza, hányás, közlekedési baleset, forrázás, miegymás… Ezeken persze a gyerekek rendre jót derülnek. „Anya megint rémeket lát…”.
Mosolyogva nézem a felszabadultságukat, ahogyan a valódi helyzetünk ismerete nélkül hittel telve, optimistán élik a mindennapjaikat. Mit tudják ők, hogy már rég „kiszaladt a spulnink” minden értelemben. Hogy anyagilag, érzelmileg, fizikailag és idegileg túl régen feszegetjük a határainkat csak azért, hogy számukra a legszínesebb világot festhessük a vászonra Nyugat-Európában. Minden nap egy kötéltánc…
Magamban el is kezdtem jegyzetelni a sikeres országváltók valahány pontját. A lista folyamatosan bővül és egyre reményvesztettebben látom, hogy egyik pontnak sem sikerül megfelelnünk, mégis ott vagyunk és e helyzettel valamit kezdeni kell.
Nos, egyszerűbb az országváltás, ha:
1. Az új országban valaki vár a maga kapcsolatrendszerével, helyismeretével, nyelvtudásával, aki kész bevezetni a helyi életbenmaradás rejtelmeibe. Plusz egy pont, ha ez érzelmi alapú kapcsolat, mert így nagyobb a motiváció mindkét fél részéről a sikeres beilleszkedésre.
2. Fiatal vagy, karriered elején, viszonylagos rugalmassággal és jóhiszeműséggel a világ igazságossága és kiszámíthatósága tekintetében,
3. Teljesen független vagy, de legalább nincs gyereked. Egy sem.
4. A célországban vár egy munkahely, vagy az „óhazából” delegál egy másik, de semmiképpen nem munkakereséssel kell kezdened bizonytalankodva, sapkád szélét zavartan szorongatva, toporogva küszöbökön, ajtók előtt, reménykedve, fejvadász cégeket bombázva.
5. Felelősséget vállal érted egy multi, vagy bármilyen más szervezet, így ő intézi a lakáskeresés, adószám igénylés minden nyűgét és nyavalyáját, nem mellesleg megadja a bizalmi alapot irántad. A helyiek szemében így nem egy „gyüttment”, vagy, hiszen igazolhatóan dolgozni mentél, alkotni, hatni, gyarapítani, tehát hozni és nem vinni.
6. Van félretett pénzed. Sok és még annál is több.
7. Nem hagysz otthon lehetőleg semmit, ami visszahív és törődésre, utazgatásra kényszerít. Cég, ingatlan, közeli szerettek nem várnak, ergo tiszta lappal, emelt fővel indulhatsz.
7+1.: Született habitusod alapján nyitott vagy, laza, nem szorongó, igazi kalandvágyó Kolumbusz…
Na most, ha egyik sem adatott meg mindezek közül, attól még lehetsz furcsa hős, egy vagabund csodabogár, akit a helyiek ámuldozva vesznek a szájukra, hogy „nézd, mekkora bitang nagy marha, mit hagyott ott a bizonytalanért, hát ez óriási!”. Az udvaribolond eme megdicsőülése, az egód ilyetén nyalogatása azonban még inkább elhomályosítja a pillanat felismerését, amikor már rég szánalmas mártírrá váltál.
Ambivalencia: kettősség érzése, ami egy-két év megfeszített ott élés után indul a gyomorból a szíven keresztül a fejbe. Amit látok a választott „új világban”, a maga hibáival is tökéletes, szokatlanul kiszámítható és tanulságos. Tolerálható eltérésekkel, amik inkább sajátosságok. Tele remek példákkal. Nagy része átültethető lenne egy kevésbé fejlett társadalomba is, mert elsősorban nem pénzen múlnak, hanem annak könnyű belátásán, hogy hasznosak.
Spontán gondolati felhőként idevetve:
mosoly egymásra,
a jó feltételezése,
kooperációra törekvés,
új javak fetisizálásának elengedése,
a régi tárgyak tisztelete, óvása,
a hulladék okos, végiggondolt szelektálása,
a hülyeség, vagy egyszerű emberi bizonytalankodás tolerálása (lásd: vezetési kultúra),
a csoportérdekek priorizálása az egyéni érdekek helyett,
a nyomorultabb, kisebb, gyengébb, elesettebb, kiszolgáltatottabb, stb. segítése,
a bármilyen szempontból más elfogadásának evidenciája,
a pazarlás feketelistára helyezése,
a művészet minden ágának-bogának éltetése, megmutatása, szeretete, benne az élet felismerése,
a múlt vállalása,
a jelen megélése, benne a szép és jó keresése,
az élő tisztelete,
a gyerekekben a jövő respektálása és annak szolgálata…
A lista végeláthatatlan és mindegyikre van már két számjegyű példám is ennyi idő után. Konkrétan, egy peták nélkül elérhető módon.
Ha csak töredékét sikerülne átültetni a magyar mindennapokba, már nem volt hiábavaló megszületnem.
Az ambivalenciát mégis az a visszavágyódás adja a megszokott, elhagyott világ iránt, ami egyre gyakrabban tör rám. És azt hiszem, csak rám. Egy hat fős családban ez meglehetősen izolálttá tesz. Ennek az ambivalenciának a belső feldolgozása, az a mérhetetlen energia, hogy mindezt uraljam, azt hiszem ez lehetett a legfőbb pempő, amivel a hasüregemben lassanként fejlődő „alient” gigászira hizlaltam. Vajon mi következik ezután? Világos üzenetet kaptam, hogy ez így nem maradhat. Lassanként halok bele, ugyanis. Mi legyen most?
Öreges nosztalgia talán, de azon kapom magam, hogy minden tökéletlenség, ami eddig zavart a magyar mindennapokban, bocsánatos bűnné, bájos kancsalsággá szelídült. Jelentéktelen törpe-ügy amellett, ahogyan a Mátra hegyei felívelnek, a Balaton vize meleg nád- és halszagot sodor, a rég letaposott béna- sárgás gyér fűszálak közé sárfoltok keverednek a parkokban, mert hát a fű már csak ilyen errefelé. Ahogyan a kakaóscsiga ízébe szalalkáli íze vegyül és a csapvíz klór szagú. A szeretett utcának még a pora is kedvesebb és mit számít, hogy megint senki nem érezte magáénak, hogy felsepregesse, a kátyúk úgyis elnyelik… itt tartunk, ezt a történelmi periódust kaptuk a maga szociális hiátusaival… A „megszoksz, vagy megszöksz” képletébe akár a „változtatsz” szócska is elférhet…
A régi, itt hagyott házunkban eközben idegenek élnek, kiadtuk nekik. Használják, mint bármilyen funkcionális szükségletet. Fogalmuk sincs, hogy valaki 1600 km-rel távolabb is álmodik a fejük felett lévő lambéria pókhálójával.
Ahogyan a munka időnként hazaszólít, egyre inkább azokat a feladatokat és utakat látom, amivel jobbá tehető ez az ország a holland példák alapján. A jól szabályozott nyugat-európai demokráciával már nincs több dolgom, meglesz nélkülem is. Dolgom itt van, illetve lenne.
Ezen a ponton azonban folyamatos önvizsgálatra kényszerülök és időnként fülön csípem a mindent megszépítő nosztalgia jegyeit. Puszta szentimentalizmusból mégsem fordulhatok vissza. Mégiscsak itt van egy új, megkezdett élet és négy gyerek, a maguk frissen kinyíló boldogságával, kialakulóban lévő nyelvismeretével, kíváncsiságával.
Mennyit ér ez, ha az élet egészét nézem? Mivel ártok többet? Ha ettől megfosztom őket, vagy az élet vesz el engem tőlük, mert szembe mentem minden jellel? Derűben, békességes, szabályozott, elfogadó rendszerben élhetnének Hollandiában, hiszen egy kialakult, stabil világ adatott meg Számukra, de meglehet, hogy az ára én leszek. Arányos-e ez az ár? Mármint az ő fejlődésük szempontjából?
Mindannyian megtalálták magukat az új környezetben, én azonban tántorgok. Más perspektívából nézve viszont meganultam és megértettem, amit lehetett és minden ennél több már csak elvesz. Például annak a lehetőségét, hogy mindezt kamatoztassam abban az országban, ami örökké a legfontosabb marad.
Innen nézve kudarc, onnan nézve fejlődés. Ki mondja meg melyik igazán?
Az egyelőre kétes kimenetelű „bizonytalan és ismeretlen viselkedésű férfiökölnyi daganat” megfontolásra és újratervezésre kényszerít és ebben kérdéses, hogy partnerre találok-e a saját családomban. Számukra vajon mennyire fajsúlyosak és különösen mennyire hitelesek ezek a jelek? Jelnek tekintik-e egyáltalán, vagy csak egy szerencsétlen véletlennek?
Bárhogy is folytatódjék, a szövettani eredményig még igen sokszor meghallgatom Leonard Cohent:
És várok…
