FELSZABADULTAN

Jin és jang, azaz feleség és férj különböző látásmódja országváltás ügyében!

Vlog: Gabor 
Blog: Eszter

16 hónap elég volt ahhoz, hogy a borús, magunk elé meredő, gondterhelt énünket, mosolygósra váltsuk. A derű olyannyira része már a mindennapoknak, mint a rendezett utcák, ésszerű szabályok, emberközpontú hivatali ügyintézés, tiszta és megfizethető élelmiszerek, pezsgő kultúrális élet, vagy a transzparensen működő iskolákban folytatott élményszerű oktatás.

A nagyobbak most kezdik, a gimnazisták számára pénzt és a felvételi során plusz pontokat jelentő délutáni munkavégzésüket boltokban, éttermekben. Óvatosan, szinte játékosan involválódnak a munka világába, ami a majdani önállóság felé egy újabb jelentős lépés. Halad az életük, a nyelvtudásuk és lehetőség is adódik bőségesen, hogy mindezen kvalitásaikat „kisebb tétekben még”, de már próbálgathassák.

2021 augusztusában, ideköltözésünk után néhány nappal, az éves utcabálon újdonsült holland szomszédainknak a magyar iskolákról és a gyerekeink tanuláshoz fűződő viszonyáról meséltünk. Tele voltunk kétségekkel. Kerekre nyílt szemmel, némi értetlenséggel hallgattak, majd egyszerre kérdezték: „…dehát mit nem lehet szeretni az iskolán?”.

Egy pillanatra megállt itt a beszélgetés és csak meredtünk egymásra. Nem értettük még a kérdést sem. Számunkra axióma volt ugyanis, hogy az iskola nem jó. Kötelező, de némi szociális életre mégiscsak teret ad, ezért teszi az ember a dolgát. Meg hát, van-e ugye B. verzió…? 

Annak idején mi sem gondoltuk ezt másként és a gyerekeink is most épp így állnak hozzá. A dolgoknak ez a rendje. Az ég kék, a fű zöld, az iskola pedig „a kötelező rossz”. 

Az első kegyetlen szembesülés azzal, hogy ezt egészen másként is lehet csinálni, már az első oktatási napon elért bennünket, 2021 őszén.  

Az általános iskolai évnyitón vicces dudákkal és zenecsiholó kütyükkel felszerelt motoros taliga gurult az intézmény udvarára. Benne piros orrú énekes bácsika. Felszabadult, vidám együtt énekléssel nyitotta meg a tanévet, az őt körülálló nevetős gyerekek és tanárok gyűrűjében. 

A tanárok egy-egy meleg bögre valamit szürcsölgetve boldogan lapogatták egymás vállát a viszontlátás örömében és bőszen ölelgették a hozzájuk futkosó, rég nem látott tanítványokat. Nem volt beszéd, beájulás, zászlónak tisztelgés, középre nézés, Himnusz, Szózat. 

Eltelt egy tanév, meglepetésekkel teli, amelyben furcsa új attitűd ütötte fel a fejét gyerekeink viselkedésében.

Elmaradtak a reggeli morgások iskolába készülődéskor. Suli után a nagyobbak úgy tűntek el a szobáikban 3-4 órányit tanulni, mintha pénzt kapnának érte. Talán az ingyenes laptop, amit az állam biztosít, gondoltuk. Nagy motiváció. Dehát eddig is volt laptopjuk, valami másról lehet szó. 

A 2022-es tanévet kisebbjeink új, immáron holland iskolában kezdték. Ahogyan az előző suliban és ahogyan a nagyok gimnáziumában is, minden költséget az állam áll. Tandíj nincs, könyv, füzet, írószerszám és minden elképzelhető szükséges dolog, automatikusan bekészítve a gyerekek iskolai padjába. 

Az iskola épülete varázslatos, minden oldalról két-ember magasságú üvegfal övezi. Fontos, ugyanis, hogy bárki bármikor bekukkanthasson. Azt üzeni, hogy ami belül történik az mindenki közös ügye és vállalható. A következő generáció készül fel  épp, ugyanis. Belül fából készült belső tér, amelynek minden pontjáról, minden szeglet látható. Úgy szeparálják az 500 gyereket, hogy közben mégis érezhetően egy nagy közösség részei. Bravúrosan kialakított épület, komolyan! 

Az intézményt a rotterdami ranglistában az első három között jegyzik. Számunkra a területi iskola, 10 perc járásra, mázlink van már megint. 

Az első napon izgatottan visszük  -az egy év után hollandul már használható tudással bíró- gyerekeinket. 

A vidám évnyitó megismétlődik. Egy, a fiatal Clint Eastwood-ra hasonlító fazon pattan elénk feltűrt ingujjal, mosolyogva. Ő az igazgató. Valamit mond, majd a gyerekek vidáman eltűnnek a csodás épületben, mint méhecskék a kaptárban. 

Az igazgatót később az év során több szerepkörben is láthatjuk. Hol bohócnak öltözve, hol zsákban ugrálva, időnként az iskola bokrait metszegetve. Semmiképpen nem emlékeztet, egyetlen volt iskolánk fehér köpenyes, szürkére mosolytalanodott arcú igazgatójára sem. Azok, ha végigmentek a folyosón, a falba szerettünk volna préselődni. Úgy nyitottunk utat előttük, mint a riadt bárányok az idegbeteg puli előtt. 

Egyébként, már nem is tudom mitől tartottunk. 

Visszanézve, csak nyomorultabbnál, nyomorultabb, szorongó, szódásüveg szemüvegű, boldogtalan, májbeteg-forma alakokra emlékszem, akiknek a többsége igen rövid életű volt.  

Akkor azonban a hatalmat és a felettünk való korlátlan rendelkezés lehetőségét képviselték. Féltünk tehát. 

Ahogyan féltünk reggel iskolába készülve, becsöngetéskor, a perverz lassúsággal nyíló naplótól, felszólításkor, táblához rendeléskor, dolgozat előtt, dolgozat után, tanfelügyelői látogatáskor (olyankor a tanító is velünk együtt félt), ünnepekkor, bizonyítványosztáskor,  ellenőrző aláíratásakor, hiányzó házi feladatnál, ki nem hegyezett ceruzánál, váratlanul betelt füzetnél, otthon hagyott fehér talpú tornacipőnél, megcsúszott menzabefizetéskor, a magától értetődő módon pofozógépként működő tanároktól és ha otthon maradt március 15-én a kokárda.  „Végigféltük „az összes rohadék, tanulással töltött évünket, ami eddigi életünknek mégiscsak a fele volt, a személyiségünk kialakulása szempontjából legjelentősebb évekkel.  

A fejemben lévő holland mátrixban lassan újabb rubrikák telnek meg tartalommal és lassanként kezdenek egy egységgé összeállni. Ezen haladva, kezdenek felsejleni az újszerű összefüggések az oktatás, az egymás iránti tisztelet, a rend és a tolerálható rendetlenség, a szabálykövetés és az egyéni szabadság, a véleményközlés és az empátia fogalmai között. Új relációk.

Simply Red koncerten ülve figyelem az embereket. Sokat elmond egy népről, hogy milyen, amikor polgárai oldottak. Megdöbbenek a saját felismerésemtől: nincs különbség. Épp olyanok, mint a nap bármely részében. Sem több, sem kevesebb szemembe néző, kedves mosoly nem látható az arcukon, mint hivatalban, munka közben, hazafelé menet hóesésben, vagy COVID időszakában stresszben. Szóval mindig.

Ezek az emberek alapvetően fesztelenek és derűsek. Koncerten csak egy vonatkozásban tér el a viselkedésük: még énekelnek is, ráadásul tökéletes angolsággal és mindannyian, együtt, teli torokból. 

A szövegeket nem csak azért tudják oda-vissza, mert szeretik, akiért eljöttek (mi másért jöttek volna, ugye?), hanem, mert a nyelvoktatás és a többnyelvű lét olyan természetes számukra, mint a reggeli kávé. Semmi különös. Egy másodperc alatt váltanak angolra, amikor megtudják, hogy még mindig képtelenek voltunk hollandul megtanulni. 

Legmegdöbbentőbb eset egy bioboltban ért el. Járókeretes bácsika jobb időket látott zakóban vásárolgatott, láthatóan a teljes demencia határán lavírozva. Folyamatosan diskurálgatott magával, időnként nézeteltérésbe is keveredve, olyankor hangosan kurjantott néhányat, majd ment tovább. A pelenka csak óvatosan rajzolódott ki a fenekén, nem volt kétséges, hogy erre a bolti túrára is sokáig készülhetett. A pénztárnál megfigyeltem, hogy a nyála óvatosan csorog a szájszegletében, de nem veszi észre. Szólt hozzám valamit, én vissza angolul, kicsit kényszeredetten. A bácsika szeme felcsillant, vonásai kisimultak, kihúzta magát és a legtökéletesebb brit akcentussal már kezdte is ekézni a lassan érkező pénztárosokat. 

Végigpörgettem a fejemben, hogy vajon milyen biztos nyelvtudás kellett ahhoz, hogy ez a félig-meddig dementálódott bácsikat még ebben az állapotában is egy pillanat alatt váltva, úriemberként nyilvánulhasson meg? Volt egy furcsa érzésem, ha urdu nyelven felelek neki, arra is gond nélkül reagált volna.

A nyelvtudás stabil voltával napi szinten szembesülök májusban nyitott szépségszalonunkban. Mindenki szabadkozással kezdi: „I’m afraid of my English…”, majd egy anyanyelvi tempójú és kiejtésű angol szövegfolyam következik. Nem győzök utána szótárazni…

Olyankor bánom, hogy Sztanticsné angol óráin remegő lábbal, zárt füllel, szorongva ültem, rettegve a biztos megszégyenüléstől, ha felszólít. Képtelen voltam úrrá lenni a rettegésemen.

Talán, ha akkor nincs bennem a félelem, ma tudnék úgy beszélni, mint ezek a remek holland emberek. 

A megszégyenüléstől való félelem azonban egész gyerekkorom óta kísér. Már óvodában elkezdődött, amikor a rajzomról mindig hiányolt valamit az óvónéni ahelyett, hogy örült volna mindannak, amit reménykedve elétettem. 

Az egyes pedagógusok velem szembeni hiányérzete konstans élménnyé szövődött azután. Nem kerekedett úgy a betű, nem volt kihegyezve megfelelően a 2HB-s ceruza, nem volt elég hosszú a díszítősor a matekfüzet alján, nem rögzült elegendő évszám, vagy név a fejemben a görög mitológia tárgyköréből, ilyesmik. Egy-egy esetre emlékszem csupán (helyét, idejét mélyen az emlékezetembe véstem), amikor a teljesítményt meglepő módon dicséret koronázta. Felnőtt koromig azokból merítettem önbizalmat.

25 évnyi tanulás telt annak élményével, hogy mit nem tudok, miképpen nem férek az iskola által körülrajzolt határok közé, hol is szükséges az egyéniségem amplitúdóit alul-felül lemetszegetnem ahhoz, hogy pont jó legyek. 

Hogyan is tudott volna ebben bárhogyan is szárnyra kelni kreativitás, szabadság, önazonosság, asszertivitás, fesztelenség, bizalom, elfogadás?

És miért plántált egy életre belém mindez zsigeri gyanakvást és ellenállást szabályokkal, felkent felettesekkel, rendszerekkel szemben? Vajon mindennek van-e ráhatása arra, ahogyan most itt ülök ezen a koncerten Amszterdamban, a boldogan, teli tüdőből éneklő hollandok között és kicsit feszengek…? Mert feszengek.

Reflexszerűen keresem a magyarázatot, de különösen a felmentést a magam számára. OK. Lehet, hogy csak 26 év munka (ebből 12 év cégvezetés) után, 45 éves koromra sikerült a vitakultúrámat egy holland kamasz szintjére fejlesztenem, de legalább oda-vissza tudom az Árpád-házi királyokat. Kezdeném is magamban sorolni, de a harmadik névnél elakadok. A Habsburgokkal sem állok fényesebben, a deriválás szabályai meg végképp törlődtek. Feladom. 

Ámulva nézem ezeket a jól öltözött, ápolt, egyenes tartású, igazán európai arcokat a stadionban, örömmel a lelkemben, hogy mindezt megélhetem. 

Büszkén figyelem a mellettem ülő 11 éves harmadszülöttemet. 

Egy év alatt két idegen nyelvet „húzott magára”. Megtanult mosolyogni vigyorgás helyett, meghallgatni hallgatás helyett, őszinte véleményt mondani kritizálás helyett, előreengedni, észrevenni, megköszönni, hinni, bízni, együttműködni, egyáltalán: figyelemmel, nyitottan létezni. 

Együtt hallgatjuk a koncertet a 16 ezres stadion lelátóján, lassanként másfél éve hátrahagyva a régi, budapesti életünket és nem is tudja ez a kiskamasz, hogy épp mindennek értelmet ad, ahogyan magától értetődő természetességgel, ragyogó tekintettel, fesztelenül énekli a tömeggel teli torokból, hogy:

„…After long, home is a place where I yearn to belong

Where the land meets the sea
She’ll be smiling so sweetly now
I hope that she’ll be here much longer than I will
My heart loves her with every beat now

So fake cool image should be over
‘Cause I long for a feeling of home
Real life, depicted in song
A loving memory
After long, home is a place where I yearn to belong

Fake cool image should be over
‘Cause I long for a feeling of home
Real life, depicted in song
A loving memory

After long, home is a place where I yearn to belong
Fake cool image should be over
Home is a place where I yearn to belong…”