Jin és jang, azaz feleség és férj különböző látásmódja országváltás ügyében!
Vlog: Gabor
Blog: Eszter
Jubilálunk. Épp egy éve érkeztünk Hollandiába a 4 kiskorúval.
Soha nem gondoltam, hogy ilyen érzelmi hullámvasút lesz a külföldön élés. A lejtmenet többnyire akkor ér el, amikor Magyarországra utazunk ügyes-bajos dolgaink miatt. Nem jó, nem rossz, egyszerűen érzékeny pont ez. Egy fedetlen, lüktető, viszkető, alakváltoztató seb a lelkünkben. A haza. Így írom: A HAZA. Tudjuk, hogy gyógyíthatatlan, amiről hiábavaló beszélni, így elviselhetőbb, ha hallgatunk. Semmi nem lett jobb, mi több exponenciálisan és kontroll nélkül nőtt mindazon visszásságok halmaza, amelyek miatt útnak indultunk.
Az iskolai nyári szünet Hollandiában július közepén kezdődik. Egyértelmű volt, hogy a vakáció nem egzotikus tengerpartra vezet, hanem Magyarországra. Felszabadultan szálltunk fel az induló budapesti járatra, fittyet hányva az eindhoveni 3 órás reptéri várakozásra. Sztrájk van már hónapok óta, megszoktuk, hogy végeláthatatlan sorokba terelve órákig aszalódunk sok gyerekkel, mint valami barmok, akiknek úgyis mindegy. A kánikulában álldogálunk szófogadóan, mi mást is tehetnének?
Megérkezve Ferihegyre egy nagy tüdős szippantás a pesti levegőből. A 17 éves megkérdezi: Miért van itt ilyen jó szag?
Óh, kérlek…hát persze. A „honvágy” szót mégsem használhatom, ezért hülye elemzésbe kezdek: „a budapesti, elavult buszokból kiáramló korom keveredik, a város szmogjával és a felszáradóban lévő nyári záporral. Nedveskés aszfalt-szag, kutyaszar, ilyenek.”
Magamban persze folytatom, hogy: “mindez zsigerileg ismerős mindannyiunknak. Ez az otthon, a tied, ami visszahúz, leterít, két vállra fektet és nem enged. Benne van még egy kis füstölt kolbász illata fehér paprikával, a vasárnapi leves szerecsendióval, a jelzőtáblák fémkorlátjának olajos bűze az Emőd út sarkán, párolgó házsarok melege a Duna-partra tartva, a kerti kuvik hangja nyári hajnalon, a szomszéd boltjának savanykás teje a ventillátor zúgásával és Ady összes verssora.”
Könnyed léptekkel vágtatunk a taxirendeléshez, elképzelve az otthont, ami lezárva vár ránk egy éve már.
Előre tudjuk, hogy savanyúan párás lesz a levegő, a polcokon por, a csaptelepen pedig ott rekedt vízkő, de az ágynemű még a régi, ahogyan legutóbb hagytuk és minden, de minden éppen ott, ahol szívtelenül elváltunk tőle.
Ebből az indokolatlanul vidám, lebegős belefeledkezésből a taxis agresszív fékezgetése józanít ki.
Megszeppenve kapaszkodunk mindannyian, megfeszült combokkal kitámasztva magunkat, riadt csendben. A bácsi ideges, súgom a gyerekeknek. Oldalról látható, hogy nemcsak ma, hanem már évek óta az. A vonásai bekeményedtek, a szájvonala legörbül, a szemei a szűk résen keresztül is parázslanak, eres két kezével úgy markolja a kormányt, mint a legyőzendő bika szarvát.
Csodálattal nézem, ahogyan előre dőlve vezet, mintha csak nem látna jól. Egész nap ebben a pózban, igazán fárasztó lehet.
Űzi a többieket, a többiek űzik őt, így üzekednek egymással…élcelődöm magamban, hogy ne látszon rajtam a rémület…
Remegő térdekkel szállunk ki a járműből. Már tudjuk, hogy ez újra és még mindig Magyarország, welcome home. Semmi sem változott, az emberek ugyanazok, csak még frusztráltabbak. A reptértől hazáig vezető úton diónyira összeugrott gyomrunk azonnal emlékeztet arra a zsigeri szorongásra, amiért egy éve arrébb álltunk.
A 2022-es nyár rendhagyó. A rendelkezésünkre álló öt hétből egy biztosan az itt hagyott ház kipakolásáé. Albérletbe adjuk ismeretleneknek a fészkünket. Dánok, vagy litvánok, de lehet, hogy ukránok, később kiderül, hogy mindenki oroszul beszél.
Nem értem az egészet, de nem válogathatunk. Jó ideje hirdettük már, amikor feltűnt, hogy kizárólag külföldiek érdeklődnek. Törökök, olaszok, ukránok, osztrákok, oroszok. „Hej, égig-nyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág?” Egy magyar sem jelentkezett? Nem. Elfogytak, eltűntek, elköltöztek, isten tudja. Rágom még magamban a gondolatot, hogy szabad-e idegeneknek átengedni a számunkra legfontosabb életteret, dehát a racionalitás amellett szól, hogy ki kell adnunk, nincs mese.
A racionalitás alatt egy ideje a félelmeinket értem.
Szinonimává szövődtek bennem. És ahogyan ők szövődtek, mi rohanunk egyik félelemből meghozott döntésünktől a másikig. Azt mondjuk „ésszerű”, még érveink is vannak rá talán. De voltaképpen csak be vagyunk tojva.
Épp olyan kétségbeesetten kapkodunk, ahogyan manapság a törvények születnek, vagy a rendeletek bejelentésre kerülnek. Nem látjuk be, hogy képtelen vagyunk mindezt követni, mert nem is lehet. Semmi nem tervezhető. A dolgok nem logikusak, nem következik egyik a másikból. Nem vezethető le valamiből egy másvalami. Egy maradt hát: a kapkodás. Újra és újra összerendezni a kisebb nagyobb motyót és csoportosítgatni, halmazokat képezni. Aztán megbánni, újra komponálni, megint megszervezni és ismét csak várni. Mondjuk a következő reggelt, amikor a nyomorúságosan hithű szóvivő váratlanul kiáll és üveges tekintettel, egyhangon belebúgja a mikrofonba az éjszakáról nappalra, 11 óráról 12 órára meghozott halálos ítéleteket. KATA-ra, rezsire, benzinre, pedagógusokra, mikor mire. És ennek tempójában cselekszünk. Eladunk, lezárunk, kiadunk, újrahúzunk… Meddig lehet ezt csinálni? Komplett őrület.
A nyári szünet ennek pszichózisában telik. Pakolunk, zsákolunk, készülünk.
Néhány megdöbbentő pillanatra időnként azonban mégiscsak megáll az idő. Mert hiába is a turbulens mindennapok és a káoszba hajló fejetlenség, bizony megállapítjuk, hogy a Balaton még mindig csodás. Néha zöld, néha kék, a vitorlások rajta pedig kedvesek. Ismerős mind, valahonnan a gyerekkorból. SZOT- üdülős évekből. Aminek gondolata húzza máris az emlékek sokaságát. Piros pántos vietnámi papucs, barna üveges Borsodi szaga, forró kukoricára tapadt szalvéta a parton, fémdobozos sertésmájkrém fehérpaprikával, vizes úszógumi csúszós tapintása, strandbelépő-hetijegy műanyag tokban, Leo jégkrém fa pálcikával, szúrós pléd, Toshiba magnó Góliát elemmel, benne Koncz Zsuzsa kazetta.
A kazetta borítóján fapapucsban Ő, a „nemzet haja”, akivel együtt üvöltjük, hogy „…a királyé nem leszek-nem leszek, akkor inkább elmegyek, elmegyek, soha vissza nem jövök, nem jövök mááááár.”
5 évesen nem gondoltam, hogy ez lesz életem legjelentősebb mondata.
A nyári szünet a rokonságé is. Összegyűlünk huszan-harmincan a balatoni nyaralóban. Minden évben remek családi játék, közönségként campingszékekre rendeződni, majd egyvalakit kiállítani, hogy meséljen az elmúlt évéről. Utána kérdezhetünk is. Ki nem mondott szabály, hogy bármi belefér. Ez az igazság néhány órája.
Másodikként én jövök. Néhány prosecco után fogalmam sincs, hogy mit lehelek ki magamból, de tudom, hogy őszintén mondom. A közönség együttérzően, némi döbbenettel mered rám. Néma csend kísér, amíg vissza nem huppanok a székemre. „Ventillátorba dobtuk az életünket, megtanultam minden leckét, amit az élet dobott, már csak a gyerekekért csinálom, amint lehet hazajövök”. Ezeket a foszlányokat rögzítette a memóriám. A többi talán nem is fontos.
A férjem arcát elcsípem egy pillanatra. Csak néz, könnybe lábadt szemmel, mintha az asszisztált öngyilkosságomat jelentettem volna be ellentmondást nem tűrve. Láthatóan nem tehet értem semmit, tiszteletben tartja az elmondottakat, talán magában el is fogadja.
Igyekszem megérteni magam, mint jó terapeuta a kezeltjét. Az elmúlt hónapok sok életerőt elszívtak. Megcsináltuk az első osztályú holland szalonunkat, vittük tovább a magyart, életben tartottuk az otthon hagyott céget és fejlesztettük a labort. Napi 20-25 embernek munka, megélhetés, remény, fizetés. Elfáradtunk. Még mindig mindent haza adózunk és semmit nem kérünk egyik országtól sem. Dacosan élünk, a fene tudja miért. Adunk és adunk, ha az utolsókat is. Mi ez a nyakas marhaság, soha nem értem, de elképzelhetetlen, hogy másként legyen. Virtus, gének, temperamentum, akármi. A gyerekek mindebből mit sem értenek, jó is ez így egyelőre.
Magyarországon találkozva a régi barátaikkal a kamaszok, sóvárogva hallgatják az azóta bekövetkezett mesésen rövid meggazdagodások történeteit. Tengerparti nyaralók, luxusautók kerülnek apukákhoz és anyukákhoz és megvan az érvelés is: bizonyos érdekcsoportokat úgysem lehet elkerülni, akkor meg bele kell állni. Lúzerség nem így tenni. A legnagyobbunk kerekre nyílt szemmel kérdezi: „De Apa! Ha Te rengeteg pénzt kapnál, de nagyon sokat, amennyi több generáció jólétére is elég lenne…Te akkor sem vállalnád?”
Apa csak sóhajt. Nem. Akkor sem.
Egy életkoron túl, minden talmi dolgot megismerve már, semmi más nem ad biztonságot, csak a tudat, hogy egyenes maradtál, minden kísértés ellenére. Magyarországon ez balekságnak tűnik. Innen nézve elvhűség. Vagyis elvek, amiken keresztül magadat definiálod és téged a világ. Ha ezek nincsenek, te sem vagy. Ez ilyen egyszerű. Máskülönben, az egyre fogyó teljesítményalapú társadalmakban ez a kvalitás alap (milyen jó, hogy Hollandiát választottuk), ahogyan az is, hogy a szorgalom és a tanulás vezethet valahova és ezt semmilyen körülmények között nem lehet kiváltani dörgölődzéssel, simulással, ügyeskedéssel.
Ezeknél az elbeszéléseknél rendszeresen előjövök a „szabad emberre” vonatkozó elméletemmel, aki attól az, hogy maga választhatja meg a kötelezettségeit. De mindezek csak kopogó szavak számára.
Ez egyszerű okfejtést középiskolásként hallottam először, amikor még ugyanígy elbódultam a gyors pénz kísértésétől. Érthető, hogy kificamodott értékrendű társadalomban, egy kiforratlan személyiség még perspektívát lát a könnyű jóban. Múló állapot.
A nyári szünet rövid, augusztus utolsó hetében már kezdődik is az újabb tanév. A két kicsi eddigi színes, nyelvi felzárkóztató iskoláját lecseréltük a körzetes elit általános iskolára. Mindkettő ingyenes, ahogyan benne a tankönyvek és a füzetek is azok. Nem ez volt a legfőbb motiváció. Egyszerűen igazi holland pajtásokat szerettünk volna a gyerekeknek, akikkel délutánonként bandázva, még inkább elsajátíthatják a nyelvet. Ebben az új közegben ugyanis már mindenki született holland. Szőkék, gyönyörűek, egészséges, tökéletes bőrrel, csillogó, szemedbe néző szemekkel, vidáman és kiegyensúlyozottan, a generációk óta tartó jólét minden jelével.
Egy év nyelvtanulással a hátuk mögött, zavartan tipegnek be a kisebbjeink.
A 11 éves szeptembertől otthon ötödik osztályt kezdene, ez itt már a hatodik azonban. A kicsi még nagyoportos lenne, de itt másodikos. Különösen izgulnak egy újabb ismeretlen közegtől és titkon mi is. Két évük lett volna eljutni nyelvileg idáig, ehelyett már egy év alatt sikerült. Egy júniusi gyors nyelvi teszten ez ki is derült. Miután ez az egy kritériuma volt az iskolaváltásnak, elhárult minden akadály a továbblépés elől.
Az új iskolában az osztálytársak a mi körzetünkben élő, összeszokott gyerekek, így friss jövevényekként még nagyobb figyelem hárul a mieinkre. Az iskola épülete inkább hasonlít egy formatervezett, modern művelődési házra, mint bármi másra. Másfél évvel ezelőtti céltalan barangolásaink során ez volt az az épület, amely előtt megállva elhagyta a számat több mondat is. Egyrészről, hogy „ilyet még nem pipáltam”, amikor az impozáns, elit épület front részén megláttam a valószínűtlennek tűnő nevet: „Michaelschool”.
Másrészt megállapítottam, hogy ide bizonyosan csak a kiválasztott, nagyon jól tanulók járhatnak, megszámlálhatatlan pénzért. Harmadrészt, humornak szánva megjegyeztem, hogy: „ha majd itt tanulhatnak a gyerekeink, akkor költözhetünk.” Valami elérhetetlenül nagyot és irreálisat szerettem volna mondani. Akkor, ott sem ezt az óhajt, sem a lehetséges kiköltözést nem gondoltam reális jövőképnek. Kicsit sem. Bármilyen csacska gondolat belefért, mert egészen megalapozatlannak tűnt a víziónk arról, hogy megszakítsuk az életünket épp a legjobb időszakban és Európa másik felén kezdjük újra összefércelni.
Lám, most itt állunk az üvegfalú tantermek külső oldalán egyet még visszaintve a gyerekeknek és hümmögve magunkban, hogy „azért ez hihetetlen”. Hogy sikerülhetett. Mekkora összegben fogadtunk volna erre másfél-két évvel ezelőtt?
Szokatlan a csend a házban, amíg a gyerekek iskolában ülnek, így fejben visszatérünk az otthon hagyott cégünk ügyeihez.
Kiemelt szerepet kap benne az eddigi legkülönlegesebb vállalásunk egy chilei-belga bábelőadás, amelyet a Katona József Színházzal karöltve szerveztünk Magyarországra.
Brüsszelben megtekintve a darabot éreztük, hogy el kell hozni egy szeletet abból a pezsgő, friss szellemű, európai, kortárs színházi életből, amelyre egyre kevesebb a tér otthon. Sem Brüsszel, sem Európa nem hívó szavak ma már, így e spanyol-francia nyelvű előadást, amely minden lehetséges művészeti díjat elnyert a világban, csak óvatosan ajánlva mertük becsempészni a havi műsorba, de sikerült.
Féltünk, hogy a kiemelten magas jegyárakra nem lesz kereslet. De tévedtünk. Elképesztő érdeklődés mutatkozik iránta. Sorra adjuk az interjúkat és kerülgetjük a forró kását, hogy miért is fontos ez a darab számunkra. Az elmúlásról szól és virtuóz, mondom én. Titkon azonban azt gondolom, hogy mégsem ez a legfőbb motiváció. Nem ezért szeretnénk minél több magyar embernek megmutatni.
Számunkra ez a darab is azon kulturális és morális értékeket hordozza magában, amelyek miatt -bejárva a fél világot- még mindig nem találtunk vonzóbb viszonyítási pontot, mint amit Nyugat-Európa képvisel. Számunkra az EU nem LMBTQ, nem lehívható segélyek halmaza, nem államok közötti manipulációk piaca és semmiképpen nem egy eltűnő horizont. Értékrend, ahol fontosabb a hosszú táv a rövid távnál és a csoportérdek az egyéninél.
És mégegyszer és újra még:
A hosszú táv a rövid távnál.
A csoportérdek az egyéninél.
El lehet azt képzelni, hogy ez a gondolkodásmód hova vezetne?
Ennek a szemléletnek a gyümölcse az a biztonság, amit minden nap megélünk itt Hollandiában. Átsző minden folyamatot, akár hivatali ügyintézésről, akár emberek közötti viszonyulásról van szó. Kiszámítható humánus létet ad. Verseny- és teljesítmény alapút.
A jelent a jövőnek alárendelőt, előrelátót, észszerűt és bátrat. Nemzetük „legsikeresebbjét” idézve: „BÁTORAT”. (Óh, Dzsízösz…!)
Ezt érezzük a szélerőművek mellett autózva, a kisebb-nagyobb biogazdaságok mellett elsuhanva, a fantasztikus utakat, hidakat, rafinált és kreatív építészeti csodákat látva. Ezt tapasztaljuk tömegközlekedve, a boltban vásárolva, vagy csak a tökéletesre alkotott vízszabályozási megoldásokon ámulva. Számunkra ez Európa, ahova örökké vágytunk, de nem a jóléte miatt.
A jólét puszta következmény és egy életkor után önmagában nem is cél. Perspektívát annak megtanulásában látunk, hogy hogyan lehet a természet adottságait okosan és tisztelettel használva, tudatosan építeni a jövőt. Megalkotni a világ egyik legboldogabb országát, munkával, toleranciával, ésszel és életszeretettel.
Magyarország a hazánk. Ennélfova visszahúz és jó is belesimulni percekre valami láthatatlan, ismerős tenyérbe. Az anyanyelv és az értés könnyűsége óriási mágnes.
De a jelen és különösen a jövő méltatlan perspektívátlansága, az igazán fontos értékek háttérbe szorítása, a következő generációk érdekeinek marginalizálása, csendes haldoklásra kényszerít mindent, ami valaha fontos volt.
Figyeljük a híreket. Naponta több, szinte perverz módon igazságtalan és korrupt döntés rothasztja az országot a szemünk láttára, tekintet nélkül annak még csak a középtávú hatásaira is. Érthető, hogy amíg jön a könnyű pénz, addig kell szétlúgozni egymást és mindent érte.
Ennek a kapzsi és önös magyar társasjátéknak annyian elkötelezettek és kiszolgáltatottak már, hogy csendes, de bizonyos megsemmisülésre van ítélve e Magyarország nevű entitás.
45 év sok idő. Azóta élek. Emlékeimben még maradt némi emlékfoszlány Csehszlovákiáról, Jugoszláviáról, a Szovjetunióról…a sorba lassan beáll Magyarország is.
Ha idáig választás volt Hollandia, ahova utazva „szórtuk a lencsét” magunk után, hogy alkalomadtán hazatalálhassunk, ma már az egyetlen reménynek tűnik a túlélésre.
Nincs visszaút sehova.
„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs…” (Radnóti, de talán a tananyagból már Őt is törölték…)
