Jin és jang, azaz feleség és férj különböző látásmódja országváltás ügyében!
Vlog: Gabor
Blog: Eszter
2021. október 22.
Gurulunk a Nagy Lajos király útján. Flekkekkel borított aszfalt, ugrál is rajta a kölcsönautó veszettül, hangosan kotyog az összes csapágy. Hazajöttünk néhány napra. Az itt hagyott business nem enged hosszú pórázt nekünk.
Amorf alakok botladoznak a szürke őszben, a romos homlokzatú, elárvult épületek előtt. Talán buszra várnak.
Elkapok egy-egy tekintetet. Valami, gyanakvással vegyített gyűlölet tükröződik vissza. Nem valakinek szól. Csak úgy az életnek. Mindennek. Annyira egyformának tetszik, mintha azonos sablonnal rajzolták volna oda.
Általános mai magyar életérzés, nincs benne sok újdonság, de, hogy ennyit öregít egy arcon, az tényleg nem tűnt fel idáig.
Döcögünk tovább a kátyús aszfalton és eszembe ötlik néhány egykori román város.
Bukarest, Simeria, Arad, Turnu Severin, Deva… A 90’-es évek végétől rendszeresen jártam arrafelé, ahogyan Kárpátalján és a háború után frissen magához tért Szerbiában is. Sokféle szegénységet láttam ezeken a tájakon. Sáros putrikat, szegregált falvakat, sok évtizedes bebetonozott nyomorokat, de mindenhol éreztem valami kevés emberit a legkilátástalanabb szegénységben is. Egy halvány reményét annak, hogy lehet jobb a holnap, vagy a holnapután. Van az a mélység, ahol elég már ehhez egy mosoly, vagy egy barázdáltabb nevetőránc.
Ahogyan itt robogunk végig Budapest egyik legfőbb útján, egészen új pusztulási minőséget látok.
Egyszerűt, végtelen szomorúsággal fűszerezettet. Sötétet, ugrásra készen gyanakvót, nagyon kilátástalant. „Kiadó” és „eladó” táblák váltogatják egymás, csak a kínai üzletben világít valami lámpa-féle.
Csupán öt hónapja élünk Hollandiában. Gyakran kényszerülünk villámlátogatásra, a Magyarországon hagyott vállalkozás miatt és olyankor mintha egy másik bolygóra érkeznénk. Alkalomról alkalomra egyre nagyobbnak tűnik a távolság.
Most, az iskolai őszi szünet hosszabb lehetőséget adott a budapesti létre. Kissé tartottam attól, hogy a gyerekeket fülön csípi majd a honvágy. Gyorsan kiderült azonban, hogy aggodalmam alaptalan.
Az általuk is jól érzékelhető különbségek okán, megkönnyebbülten készülnek a Hollandiába történő visszautazásra a vakáció végén. Izgatottan mondogatják indulás előtt, hogy este végre újra tiszta gyümölcs, zöldség és hús kerül majd az asztalra, a velünk szemben érkező idegenek pedig derűs arccal fognak visszaintegetni. A levegő tiszta lesz, ahogyan az ég is, az utcák rendezettek, a szél párás, a folyamatok kiszámíthatóak. Vadréce családok totyognak át majd minden sarkon előttünk és mi biztonságban érezzük magunkat, pedig alig ismerünk néhány embert. Nincs félelem sem naplemente után, sem váratlan helyzetekben. Az emberek toleránsak és segítőkészek. Ennyi a titka a belső nyugalomnak. Hollandiában gyorsan elengedhető az otthon már évek óta megszokott állandó készenléti állapot, az örökké feszülő állkapocs, a gyanakvóan pásztázó szem, a mindig élesre állított radarok.
2021. december 21
A téli szünetet megelőző napon hatalmas dobozzal érkeznek haza a kicsik. Az iskolában kapták, tele élelmiszerrel. Lehetőségük van továbbajándékozni és persze felhasználni.
Mazsolás kalács éppúgy van benne, mint paradicsomleves és csokoládé. Nem nagyon értjük a dolgot, de tetszik ez a szociális viszonyulás mindazokhoz, akiknek hasonló „földi jókra” nem telik. És, hogy ne legyen diszkriminatív, hát az is kap, aki nem szorulna egyébként rá. Megtudtuk, hogy a Lidl és az Ifjúsági Nevelési Alap finanszírozza. Az ingyenes tankönyvek, a füzetek, a differenciált oktatás és az ingyenes laptop mellett ez is egy újabb szokatlan élmény. Ízlelgetjük
Az év végi ünnepekre a gyerekek már egyáltalán nem szeretnének hazamenni. Rotterdam kiszámítható, csendes, szabályos. Tele, számukra vonzó időtöltési lehetőségekkel és világszínvonalon felszerelt sportcentrumokkal.
És persze itt vannak az új gimnáziumi barátok, akik mintha a világ összes, évezredes kultúráját egyesítenék magukban. Megható látni, ahogyan az orosz, a moldáv, a japán, a brazil, a török és az iráni kurd gyerekek magától értetődően kerülnek másodpercek alatt azonos hullámhosszra. Kétségtelenül kinyílt a világ a mieinknek. Egyre érdeklődőbbek világpolitikai, gazdasági és szociális témákban. Kérdeznek, néha zavarbaejtő tisztánlátással és csodálatos látni, ahogyan a gyerek-logikából felnőtt következtetések születnek.
Sok tekintetben fegyvertelenül állunk velük szemben, bizonyos témákban ugyanis már rég lekörözhetetlenek. Ilyenkor érzi az ember, hogy az idő múlik. A következő generáció számára más kvalitások nyújtják majd az életben maradáshoz szükséges feltételeket. Ez az élet rendje.
A holland iskolák rendkívüli rutinnal alakítanak a gyerekek sokaságából közösséget röpke idő alatt. Elképesztő szakmaiság uralkodik az oktatási intézményekben. Semmi nem történik véletlenül és nem kérdés, hogy minden a gyerekek érdekeit szolgálja. Mintha az egész ország a következő generációk felkészítésében fáradozna.
A banki, pénzügyi, földrajzi és történelmi ismeretek mellett az iskolai oktatás része a „másság” iránti elfogadásra nevelés is.
Minden december második péntekén ezt ünneplik az iskolák a „Paardse Vrijdag” keretein belül. Lila péntek. Ilyenkor a tanárok, a gyerekekkel együtt lila ruhát öltenek és a nap, a másság fogalmának definiálásáról szól, különösképpen annak sokféleségéről.
Otthon tabu, itt nyílt a kommunikáció. Szervezett, ízléses keretek között mesélnek a tanárok a világ színeiről. Ez nemcsak edukáció, de megerősítés is mindenki számára, hogy bármilyen is, pont úgy van jól, a társadalom épp olyannak fogadja el.
Ettől önmagában senki nem vált “szívesebben” nemet, vagy érdeklődést. Maximum biztonságban érezheti magát a holland társadalomban. Meggyőződhet arról, hogy SOHA nem kell álarc mögött élnie, félnie. Nem kell uszításra ugrania, gyűlöletkeltésre védekeznie, felszólításra bujkálnia, hazugul színlelnie.
A pedofília azonban továbbra is bűntett és az egyik (ha nem a) legsúlyosabb. Nincs pénzbüntetéses megúszás…
Ennek a napnak különös bájt kölcsönöz, hogy hétköznapokon egyébként a szexuális-, vallási- vagy politikai orientáció EGYÁLTALÁN NEM téma.
Van a gyomorban annak valami könnyűsége, hogy “buzizás, zsidózás, komcsizás, cigányozás, arabozás, niggerezés, vietkongozás” egyszerűen nem történhet meg. De ennek töredéke sem. Otromba, tolakodó, sértő provokációnak tűnne ugyanis. Már maga a „rasszizmus” szó is nehezen értelmezhető.
Ilyen téma csakis igen szűk baráti körben, tapintatosan és nagyon “becsomagolva” merülhet fel, rendkívül ritkán, több pohár bor után. Esetleg. De inkább nem. Ezt az attitűdöt úgy hívnám: embertársi tisztelet.
December van. Elérkezik az utcai Halloween, majd a messzi tájról érkező Sinterklaas (Mikulás) napja. Ez utóbbi valamiért hangsúlyosabb ünnep, mint a Karácsony. Habár nem terveztük a hazautazást, végül mégis hazamegyünk a Nagypapa születésnapjára és, mert a szolid holland COVID-statisztikák ellenére, Hollandia mégis teljes lock down-t hirdetett, az iskolai téliszünetet is előrébb csúsztatva egy egész héttel.
A lakosság kicsit zúgolódott, néhány kerékpár kárát is látta, de tulajdonképpen fegyelmezetten alkalmazkodtak az új körülményekhez. Szabálykövető emberek, talán mert megszokták, hogy a szabályok értük vannak és többnyire ésszerűek.
Hazautazunk hát ismét két hétre Budapestre.
Meglepve tapasztalom, hogy épp két hét kell ahhoz, hogy átmossa az ember agyát egy új közeg. Két hétig valami csillámpor dolgozik az elmében, ami ellenállóvá tesz a hazai hírekkel szemben. Két hét után a csillámpor-töltés elfogy és elkezdenek a hírek sokkolni.
A forint elszállt, hitelt hitelre halmozunk a választási osztogatások érdekében, az infláció az egekben, vezetjük a COVID halálozási statisztikát, miközben semmiféle komoly korlátozás nincs, lehallgatási botrány, korrupció, EU-s megszorítások, orosz befolyás.
Mindezek ellenére Magyarország minden negatív hírre fittyet hány. Épp azon vitatkozik, hogy vajon akarnak-e az óvodások nemváltó műtétet és a pedofil szükségszerűen homoszexuális-e. Ha más országról lenne szó, bizonyosan jót derülnék ennyi ordenáré ostobaságon.
De egyelőre ide adózunk, magyar állampolgárok vagyunk és nemcsak az elmúlt 30 év hiábavalóságával kell szembesülnünk, hanem azzal is, hogy ez változni sem lesz képes, mert a hiba már a közmorálig rágta magát. Nem tudok nevetni.
Jönnek a hírek, tolulnak rendületlenül, ahogyan a torkunkban is a gombócok a tehetetlenségtől. Ügyfelekkel találkozunk, kollégákkal beszélünk. Csakis a kétségbeesés, a fáradtság és a zavartság, ami szembeötlő. Mindenki kapkod, bizalmatlan és türelmetlen.
2022. január 11.
Vissza Hollandiába, mert kezdődik az iskola.
A kicsik még kötelezően fanyalognak az általános iskola miatt reggelenként, de a két gimnazista szinte repülve tekeri le az iskoláig vezető 20 percnyi utat. A pedagógusok kapcsán soha nem tapasztalt hozzáállásról mesélnek. Bíztatják és komoly érveléssel noszogatják őket a tanulásra a holland tanárok. Felnőttként kezelik a diákokat.
Már rég nem a jegyért tanulnak, a tanulmányi versenyek, vagy az egyéni versengés gondolata fel sem merül senkiben. Ez a csapatjátékosok országa. Aki egyéni megdicsőülésre vágyik puszta becsvágyból, nem a köz javára, az maga marad. Rosszabb esetben kihullik.
A középiskolában több ponton megmérettetnek a gyerekek. Ha alulmaradnak, akkor megtörténhet, hogy egy kisebb elvárási szintű osztályba kerülnek. Ez nem bukás, mivelhogy nincs kötelezően meghúzott szint, amit meg nem ugorva az ember leszerepel. Minden egyes váltás akár lefelé, akár felfelé (mert bizony ez is lehetséges) az iskolán belül, egyre közelebb és közelebb viszi a diákot ahhoz, hogy érettségiig megtalálja azt a területet és terhelhetőségi szintet, amely a sajátja.
Kis eséllyel kerülnek így ki közülük a szülők álmát megvalósító pályatévesztett emberek, vagy sokszorosan visszaeső főiskola-abbahagyók, esetleg pszichésen megroppant polgárok, akik a külső nyomás miatt vágtak bele neves képzésekbe, dehát „nagy volt a zakó”.
Talán az értelmes és transzparens rendszernek vagy a naprakész tudást nyújtó oktatásnak köszönhető, hogy a pedagógusok is lelkesen, mindent beleadva dolgoznak.
És még egy dolognak: ezek az emberek azért lettek tanárok, mert azok szerettek volna lenni. Tehát személyes ambícióiknak, pszichés alkatuknak és az okosan felépített oktatási rendszer orientáló funkciójának ez volt az a metszete, ahol megtalálták életük küldetését.
Tanárrá válásuk nem kényszerpálya, amelyet esetlegesen az alacsony bekerülési pontszámok predesztináltak volna egy akármilyen tanárképző főiskolára.
Mindemellett az állam magas jövedelemmel mutatja megbecsülését irántuk. Fontos -talán az egyik legfontosabb- tagjai a társadalomnak, hiszen a jövő generációit formálják, akiken múlik a mai aktív réteg inaktív időszaka is. A következő világ, a gyerekek és az unokák jövője.
Az állam nemcsak ezzel fejezi ki, hogy elsők között szerepel az oktatás a prioritási listáján.
A gyerekek mind középiskolában, mind általános iskolában már első napon saját laptopot kapnak, ahogyan könyveket, füzeteket és az egész oktatást is, természetesen ingyenesen.
Beiratkozás napján néhány pontban ismertetik velünk a házirendet. Nem túl részletes, de érti a 4 éves és a 16 éves is.
1./ Légy optimista!
2./ Csak azt tedd másnak, amit magadnak is szeretnél!
3./ Segíts a rászorulóknak!
A többit én már nem is hallom. Gondolkodom, hogy így is lehet. A gyerekek okosan pislogva hallgatják tovább a felsorolást. Nincs benne egyetlen tiltás sem. Jöhet minden, ami az egyéniség kifejezésére szolgál. Lila haj és piercing, kinek hogyan. Egyetlen tabu azért mégiscsak előkerül: a kapucni. Iskolában tilos a viselése, mert eltakarja az embert. Izolál. Nem látható teljes valójában, így az sem felismerhető, ha gondja van. A közösségnek látnia kell az egész embert ahhoz, hogy segíteni tudjon a bajban.
A hétköznapok gördülnek, minden gyerek megtalálta a helyét. A holland nyelv észrevétlenül kúszik be az elméjükbe. Váratlanul megszólalnak, helyesbítenek, fordítanak és javítanak. Érezzük, hogy már soha nem tudjuk felvenni velük a versenyt. Így van ez jól, hiszen épp ezért vagyunk itt. A fejlődésükért.
Össze is foglalom a Férjnek elméletemet, miszerint is a Hollandiában maradás addig indokolt, amíg többet ad, mint amennyibe kerül. Az én fejemben ez ilyen egyszerű matek. A Férj csak hallgat, számára ez ennél összetettebb képlet. Ő örökre tervezi, picit azon túl is.
A Magyarországon hagyott cég közben extra törődést igényel. A forgalom ugyan kiváló, de érezni, hogy a folyamatokra rendkívüli hatással van a világ zaja.
Üzeneteket kapunk ismerősöktől és ismeretlenektől, hogy menekülnének, váltanának, cserélnének, lezárnának fejvesztetten. Valahova, valamire, csak legyen biztonságosabb és kiszámíthatóbb. Mondjuk a Marsra. Hallgatunk, mert ilyenkor nem lehet mást.
Közben az orosz-ukrán határon fegyverkeznek, Oroszország sorolja követeléseit. A NATO és Putyin egymásnak feszül.
Jönnek a hírek globális katasztrófáról, a COVID ötödik hullámáról, de helyenként a korlátozások végleges felszámolásáról. Vív egymással mindenki, öreg és fiatal, vidéki és fővárosi, kormánypárti és ellenzéki, oltott és nem oltott, nyomorú a nyomorúságosabb ellen.
Mit tehetünk?
Mint mindig, most is előre nézünk. A jövőről álmodunk.
Elhatározzuk, hogy tovább bővülünk Hollandia felé, üzletileg is. Nagy vállalás, tekintve, hogy 3 évnél rövidebb időre üzlethelyiség nem igazán bérelhető. Embereket gyűjtünk, társakat, akik értenek és hisznek nekünk. Nem könnyű pálya. Fogalmam sincs miért lépünk rá, de valami hajt, hogy ha nehezebb út is, ne hagyjuk ki.
Rejtély még, hogy hogyan sikerülhet majd egyenesben tartani a magyar és a holland frontot, miközben segítség nélkül próbáljuk a 4 gyerek mindennapjait is megoldani, de valami belső motor hajt, hogy menni fog.
Saját pénz, saját energia, saját kockázat, amit újra a börzére helyezünk.
Ez, egyszerre erőt és szabadságérzetet ad, de fegyelemre is int. Nagyot nem hibázhatunk. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Ki sem merem mondani, még magamnak sem. Üzletet nyitunk Hollandia legnépszerűbb városának legelitebb városrészén.
Az üzletet megtaláltuk, a tulajdonosok nagyszerűek, az üzlet szinte költözhető, álomszerű az egész.
Csodás vállalás, még a bukás is nemes lesz.
Biztos, hogy nem vagyunk normálisak. Megőrültünk! Ez teljesen vak ámokfutás! Féket nekünk, de azonnal!
Vagy ha nem, hát megbízható, lojális társakat, szép hosszú szárnyakkal, hogy stabilan repülhessünk velük jó messzire!
Én istenem! Most figyelj ránk!
