Jin és jang, azaz feleség és férj különböző látásmódja országváltás ügyében!
Vlog: Gabor
Blog: Eszter
2021. 08.15.
Egy autóút, két napon keresztül, 4 gyerekkel, különleges önismereti túra.
Már szinte kizárólag a komfortzónán kívül élés komfortos, így nem berzenkedünk semmilyen fordulattal szemben.
A gyerekek fáradtságának lelki hegyeit-völgyeit általában rutinosan kezeljük, de a négyéves ezen kívül esik. Az ő zsigeri vágyait tiszteletben kell tartani. Ehhez igazodik a család.
Költözésre esketett mini karavánunk tempóját is ez határozza meg. Megyünk, ahogyan lehet.
Németországon keresztülhaladva nem tudjuk nem észrevenni a benzinkutaknál sokasodó millió-féle, furcsa öltözetű embert. Sem bőrszínük, sem a körülöttük lebegő idegen szag- és zajfelhő nem ismerős. Gyanakodva vizslatjuk őket, időnként félünk. A parkolókban szemét hömpölyög, ami bűzölgő ételmaradékokból és emberi fekáliából áll össze. Hideg van, metsző szél, eső, már-már tél, pedig még csak augusztus közepén járunk. Fáj kiszállni, tankolni, türelmet gyakorolni, a gyerekek össze-vissza guruló szándékait minden megállásnál egy közös halomba sepregetni győzködéssel, engedékenységgel, szigorral, mikor mi a taktikus. Viszolygunk mindenkitől. Nemcsak az újra felbukkanó sokadik COVID variáns miatt, hanem mert vad és ijesztő mindaz, amit látunk. Legfőképpen belül fázunk.
2021.08.16.
Utazásunk második napján, a délutáni német-holland határátlépés pillanata elkésett nyereménynek tűnik. Rezignáltan konstatáljuk a telefonunk pittyenésén, hogy végre holland rendszerre váltott.
Egy alapos hasmenés után ilyen kiüresedett az ember. Reményvesztetten bambulunk kifelé.
Alig néhány kilométer és váratlanul megváltoznak a színek és a formák. Sík területre érkezünk. Zöld fű, különleges felhőképek és napfény.
Először találjuk kedvesnek, amit látunk. Vajon honnan tudja a természet, hogy a táblánál másik ország kezdődik?
Már az első fél órában magához ölelve üdvözöl Hollandia.
Az autó célegyenesben, gurul dolga szerint és mi szótlanul csak bámulunk. Valószerűtlen csodákat látunk üvegházakkal, szélmalmokkal, mézeskalács házikókkal, békésen legelésző gyönyörűséges állatokkal, szabályos 100 km/h-val haladó derűs emberekkel, tiszta benzinkutakkal, megművelt földekkel, mosolygós, kortalan nőkkel és férfiakkal, fantáziával, játékos huncutsággal megalkotott kis- és nagy épületekkel, gyárakkal, üzemekkel, tavakkal, folyócskákkal, buja erdőkkel, bennük mesésen sokféle növényzettel és mindenhol jégsimára aszfaltozott utakkal.
Váratlan derű veszi át az addigi nyűgösségünk helyét.
Megérkezünk az egy évre kibérelt házba. Bizalmatlanul nyitogatjuk a ragacsos ajtókilincseket, fintorogva fogjuk meg egy másik család valaha volt használati tárgyait. 365 napra külszolgálatra távoztak. Bérbe adták nekünk az életüket, próbáljuk fel, hátha jó ránk. Az ágyak frissen bevetve, edények végiggondoltan felsorakoztatva, egynéhány színes kanál, az itt lakó gyerekek szerethették.
Eltelik fél óra, talán egy, lassanként szűnik a feszültség, no lám, már be is laktuk a teret. Tulajdonképpen tágas, tulajdonképpen praktikus, de mindenképpen fényes, mert függöny, az nincs. Nem divat itt kérem. Hollandiában minden transzparens. Ahogyan kint, úgy bent.
Ez az axióma később több ízben is bizonyosságot nyer.
A hűtőt és a mosókonyát sebtiben feltöltjük. 25 évnyi rutinom van utazásban egyedül, és sokakkal. Nem fog ki rajtam a dolog. Vezénylem, vezényeljük. Estére már rotyog az étel, átjárja a házat a zacskóban átmenekített magyar fűszerekből improvizált vacsora, épp mint otthon.
Húsleves illatából indultunk, oda is érkeztünk. Részemről kezdődhet az élet.
2021. 08. 22.
Zabálunk. Minden nap boltba megyünk és olyan önfeledten dagonyázunk a felhozatalban, mint disznók a friss sárban.
A boltokban elképzelhetetlen bőség és tisztaság.
Vasárnap van, ezért a frissen fogott tengeri herkentyűk kínálata állítólag ilyenkorra már erősen foghíjas. Mi mégis negyed órát időzünk a különböző ráktípusok analizálásával.
Ismeretlen gyümölcsök és felismerhető zöldségek jönnek szembe olyan konyhakészen, hogy szinte hívogat a „lusta háziasszony” szerepe. Győzködöm magam, hogy nem lesz terhes azt játszani. Szinte már akarom.
Néhány nap alatt feltűnik, hogy a viszonylagos dőzsölés ellenére sem fogy több kosztpénz, mint otthon átlagos, mértéktartó napokon, pedig egyelőre csakis a kurrens alapanyagokat vásároljuk. Hiába, no. Ez még ennél is jobb lehet, de kell néhány hét, amíg megnyugszunk és beállhatnak a hosszú távon is vihető mindennapok.
Reggel zavarba jövök a hentesnél, amikor a frissen darált marhahúsért kerek 10 EUR-t kell fizetnem. Tolvaj vagyok, mert biztos, hogy elszámolták, én mégsem szólok.
Végül egy halk kérdést odabizonytalankodom a bűbáj bácsika felé, hogy „mindent beleszámolt-e”, de nevetve bíztat, hogy „természetesen” és még magyarul egy „viszontlátásra” is belefért.
A boltból kilépve első dolgom az árak ellenőrzése: „Magyarország, darált marhahús: 4200-4900 Ft.” Itt ez nem ennyi.
Reggel fél 10 és ez a mai napon már a második sokk. Az első egy kávézóban ért el. Fél 9 előtt huppantunk volna be gyanútlanul, ám zárva volt.
Bent az alkalmazottak épp az aznapi vendégforgalomra készültek elő. A fotocellás ajtó az orrunk előtt váratlanul megmozdult és egy virító fogsor szólt ki a résen keresztül: „kávét szeretnének? Jöjjenek csak, másfél óra van a nyitásig, de ’no problem’.”
No problem. Ezt az elmúlt egy hétben többször hallottuk, mint az azt megelőző 45 évben összesen. Isteni.
2021.08.23.
7. nap az érkezésünk óta. Minden iratunk elintézve. Biztosítás, adószám, háziorvos, bankszámla, a legfontosabbak. Online kezdeményeztük az egyes folyamatokat és másnap-harmadnap már szállította is a postás a különböző kódokat, regisztrációs lapokat, bankkártyákat, egyebeket. Ahol személyesen kellett, ott varázslatos élmény volt a bürokrácia. Vicceket mondtunk egymásnak és tréfálkoztunk az ügyintézővel. A 4 éves hálából a jó hangulatért piros Hamupipőkéket rajzolt a „cuki fekete bácsinak”. Könnyes szemmel veszi át. Nem érti miért hálálkodunk. Nem értjük mit nem ért.
Reggel van. A 4 és a 9 évesnek indul az iskola, ami 15 perc bicikliútra van innen.
Expat osztály kicsinek és nagynak. Az állam mindezt fizeti, itt ez a rendszer. A megfelelő holland nyelvi szint elérését követően átkerülnek a gyerekek a „normál” iskolába, holland gyerekek közé. Azt is az állam fizeti majd.
Sem füzetre, sem könyvre nincs szükség, még csak ceruzára sem. Csakis elemózsiát kell csomagolni. Sok-sok gyümölcsöt, néhány szendvicset és vizet. Én persze, jó magyar anya módjára meleg étellel készülök lezárható tetejű dobozokba tömködve, benne villa, kés és néhány hétnyi gyümölcsarzenál. A gyerekek vállát pirosra vágja a hátizsák, az ész nélkül bepakolt ennivalótól, dehát „anya nagyon hülye, képtelen szelektálni”. Édesre sós, sósra édes, nehogy éhezzenek a kis csimoták. Ha már a kezüket nem foghatom egy idegen ország, idegen iskolájának, idegen nyelvű képzésén, legalább az ételeken keresztül jelen lehessek.
Az évnyitó reggel 8-kor kezdődik. Állunk az udvaron, sehol egy ünnepi öltözet, mindenki lazán, felnőttek bögrével a kezükben.
Az igazgató 4 mondatot szól, majd begurul egy furcsa szerkezet, rajta a reggeli hűvöstől kipirult orrú bohócforma, oldalt dob, elöl kürt és még néhány hangszer a kocsira szerelve.
Elindul a zene, a tanárok táncolnak, teli tüdőből énekelnek, közben néha hörpintenek a kávéból, új dalokat rendelnek a bohócembertől, egymást ölelgetik és néha az épp odarohanó gyerekeket. Láthatóan örülnek egymásnak. Nincs stressz, himnusz, nyikorgó zászlófelvonás, kettes sorokból éhesen kiájuló gyerekek, mikrofonba sercegő, unalmas felnőttek. Csakis az öröm. Indul az év, slussz-passz.
Számunkra a tanévnyitó ünnepségnek már a fogalma is rossz vegyületeket termel.
Senki nem áll ott olyan feszülten és zavartan, mint mi.
Dermedten ámulunk ezen a színes, víg sokadalmon. A gyomorgörcs csak igen lassan oldódik.
Felszabadító szoftverfrissítés ez.
20 perc után remegő kézzel keresem az utolsó utáni használt zsebkendőt a táska mélyén.
Hát, persze. Kissé csípős is ez a mai reggel, dehát Hollandia már csak ilyen.
9 óra 15 perc. Bekísérem a nagyobbat a 4. osztályba. Ezerféle bőrszínű gyerek fogad. Mi tűnünk a legfehérebbnek. Mindenki visszafogott, mindenki új. Gyerekek Marokkóból, Algériából, Szíriából, Szomáliából, Afganisztánból, innen-onnan, a tekintetükből kiolvashatóan hosszú múlttal. Szülők, családok és maroknyi remény, hogy megpihenhet az életük egy időre ebben a békességes világban. Hány élet, hány sztori, hány könyvet töltene meg? Mosolygok, mosolyognak, őszintén nézünk egymás szemébe. Több köt össze, mint gondolnánk.
A budai, elit általános iskola kényelme után érdekes tapasztalat mindez.
Senkit nem érdekel honnan jöttünk. Többnyire olasznak gondolnak, de Oroszországot is méltatták már felénk, azt gondolva, hogy onnan érkeztünk. Nem számít ugyanis. Sem szín, sem vallás, sem egyéb identitás. Semmi.
Hogy mennyit is ér az ember, az kizárólag rajta múlik. Egyedül rajta.
A startvonalnál mindenki kap egy zsáknyi megelőlegezett bizalmat. Ezt a kreditet nem kell megszolgálni. VAN. A nulladik pillanattól. Ez nem más, mint a köz és az egyes ember hite abban, hogy a másik is értékes és jószándékú. Mindentől függetlenül.
Ezt a nyitott, elfogadó attitűdöt kapják a gyerekek születésüktől kezdve. Úgy olvad a jellemfejlődésükben egyik pozitív héj a másikra, hogy képtelenek akárcsak elképzelni is ugyanennek a fejlődési útnak az inverzét.
A tiltásokból, megfélemlítésekből, fegyelmezésekből, szégyenérzetből, gúnyolódásból és cinizmusból álló ösvényt.
Az általános iskolában holland nyelvi felzárkóztató csoportot kaptunk, ahol senki nem beszél az anyanyelvén kívül más nyelven. Elképzelésem sincs arról a pedagógiai módszerről, amivel egy év alatt mindez közös nevezőre hozható és hollandul folytatódhat. Mindenki bátorít, így bizakodunk.
Hát, Kisapám -mondom a 9 évesnek- itt kell most helytállnod. Figyelj és figyelj! Olvass a csendből, mozdulatokból, tekintetekből. Egy ideig a hallgatás lesz a nyelved.
A következő egy évben nemcsak a holland repül a fejedbe, de a csend tudománya is. És néha utóbbinak veszed majd nagyobb hasznát.
2021.08.31.
A gyerekek egyre felszabadultabbak. Beszélnek, mesélnek, időnként egy-egy holland kifejezést tanítanak nekünk. Az alma már csak „lekker” lehet, a köszönöm pedig „dank u”. Nézem őket és feltűnik, hogy kitisztult a tekintetük.
A kezdeti szorongás és tétovaság helyébe kíváncsiság lépett.
Minden nap biciklizünk.
Isteni az idő, szikrázóan süt a nap, párás, dédelgető a meleg, folyamatosan 25 fok felett a hőmérséklet. Régóta és még sokáig. Ringatva igyekszik Hollandia megkedveltetni magát.
Nem kéretjük magunkat, engedünk.
Lenyűgöző tájakon bringázunk. Köztéri játszótérre, aminek minden gyerek által használható kristálytiszta úszómedencéje van, a Seven Lake környékén, ahol nem értjük, de időnként pálmafák és papagájok jönnek szembe velünk. Patinás házikók, a verandákon, a délutáni lapos fényekben békésen sütkérező, jól öltözött polgárok. Békesség. Mindenki mosolyog, ápolt és gyönyörű.
Mi lehet a bajuk? Ezen gondolkodom.
Csudába, hát hogyan fogok én itt infarktust kapni? Nálunk az már családi „hagyomány”. Még a végén megúszom.
2021.09.01.
Ma államilag szervezett IQ tesztet ír a két nagyobb.
Egyik épp ma kezdené Budapesten a 8. osztályt, a másik valami „noname” szakközépiskolát az utca végén. Egy ismerősöm, csak „kurvaképzőnek hívta”, de mit tegyek. Akár igaza is lehet. A 8..-os felvételi napján a „Legnagyobb” épp beteg volt, talán szerelmes is, így hiába a hónapokig fizetett magántanár, alulteljesített. A majdnem kitűnő év közbeni jegyei ugyan sajátságosan megmentették, de így is csak a „kurvaképzőig” jutott.
Ha otthon maradunk, a következő éveit ez határozta volna meg.
Azok meg, az azt követőeket.
Így kerülhet volna könnyen egy élet rossz sínpárra, egyetlen fáradt nap miatt. Mert ilyen a rendszer. Pillanatok döntenek évekről.
Ma azonban Rotterdamban, az angol nyelvű IQ teszten keresztül mindkét fiam kap egy újabb esélyt.
Ez alapján sorolják be őket valamelyik középiskolába, ami itt 13 éves korban indul.
Apa viszi őket a helyszínre.
Reggel férfias tartással készülődnek, vasalt ing, fogkrém illat, miegymás. Látom az izgatott gyereket a tekintetükben. Félnek, de uralják.
Bár ne tudnám, hogy a mai nap az egész életükre hatással lehet. Miközben látszólag flegma arccal készítem a reggelit, sok-sok „Miatyánkot” gondolok végig magamban, kérve az én istenemet, hogy legalább a holland szakmunkás szintet üssék meg. Csodásak az üvegházak, lehet belőlük akár vízvezetékszerelő, vagy gépész is valamelyikben.
Másodszülöttem főzni is imád. Két csellóóra, három szolfézs és négy kajakedzés között Magyarországon bármikor bármit összedobott a családnak, puszta örömből. Szakács még válhat belőle Nyugat-Európában. Szép szakma, keresett is, különösen, ha nyelvtudás is társul hozzá.
Így elmélkedem, miközben a nap halad.
A Magyarországon hagyott cégünk ügyes-bajos dolgaiban levelezgetek a kollégákkal.
Az üzlet szépen halad, úgy tűnik volt értelme az egy évig tartó előkészületnek, ami alatt újraszerveztük az egész céget, hogy viszonylagosan önjáró legyen. Új termék kerül a piacra, távolról örülök a többiekkel. Büszke vagyok rájuk. Mindeközben a mosás pörög, a kaja fő, felmosáson már túl vagyok. A teljes háztartás rám szakadt, segítség nincs, de cudarul állom még.
Az agyam hátsó traktusa közben az épp tesztet író nagyoknál időz.
Váratlanul bekúszik a fejembe néhány megalázó egykori beszélgetés pedagógusokkal, akik hol egyik, hol másik kölyök szerényre sikeredett képességeiről igyekeztek meggyőzni bennünket Magyarországon. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy talán majd a magas EQ -juk átsegíti őket az életen, ha már ilyen sutára sikeredtek.
Ugyan tanultak zenét, nyelveket és versenyszerűen sportoltak. És hát a nyarak is csak nagy tudatossággal kiválaszott edukatív táborokban teltek, miközben a bizonyítvány sem volt olyan gyatra, de valahogyan mindig kidugta a fejét egy újabb és újabb megoldandó probléma.
Ha nem a képességeiket, akkor a hozzáállásukat, ha azt sem, akkor a viselkedésüket, vagy a közösségben betöltött szerepüket nehezményezték a „tanarak”.
Egy biztos volt: gond, az mindig van velük.
Kizárólag pironkodva oldalogtunk el az évzáró ünnepségekre. A leszegett fejünket csakis akkor mertük némileg felemelni, amikor láttuk, hogy kik is kapják az év végi könyvjutalmakat. Ők voltak a pedagógusok által meghatározott etalonok.
Alaposabban szemügyre véve őket, inkább beértem az enyéimmel.
Így sikerültek, ez van.
Eljött a délután, csipog a telefon, végre rövid üzenet a Férjtől:
„a fiaid IQ-ját a legmagasabb kategóriába sorolták, így felvették őket Rotterdam legelitebb állami gimnáziumába”.
Puff! Nem értjük. Ez lehetséges? Nem reménytelenek?
Mécses eltörik.
2021.09.06.
Figyelem az embereket, a nyelvüket még nem értem, így próbálom átengedni magamon mindazt, ami elér.
Leggyakrabban szappan és hintőpor illatot érzek.
Bármilyen vallású, korú, vagy nemű is legyen, mindenki tiszta és ápolt. Anyám mondaná: „amolyan rizsporos képűek”.
Három hete vagyunk itt és még egyetlen kétes elemet sem láttunk. Lélekben pedig felkészültünk minden mélységre, hiszen az elmúlt egy év, a Hollandiáról szóló hírek tanulmányozásával telt. Kezdek gyanakodni. Ha drogos, vagy hajléktalan nem is, legalább egy alkoholista forma igazán szembe jöhetne már.
Egyik napon az Albert Heijn (közért) bejáratánál egy megtört tekintetű, 2 méteres, jól öltözött értelmiségi fazon tűnik fel, marokra fogott, szomorúan lógó szatyorral a kezében. Nem világos, hogy másnapos, vagy csak bánatos, de inkább megrendítő a kép, mint bármi más.
Végre egy, aki kilóg ebből az idilli harmóniából. Mondjuk, hogy „alkoholista” kipipálva. Kategóriákhoz vagyunk szokva, nem tudjuk ezt letenni még. El is szégyellem magam.
2021. 09.07.
Amikor csak lehet, kerékpározunk. Vettünk egy „hintónak” nevezett hibrid, „villanyhajtányos taligát”, azzal hozom viszem a kicsiket. A minap fejreálltam vele, plezúrok kint és bent, de majd begyógyulnak. Megyünk, mert menni kell. A reggeli metsző szélben rendszerint lilára fagy a fülünk, mégis annyira holland az egész, hogy nem tudjuk nem szeretni.
Reggeli iskolaköreinket mindenféle vízi szárnyasok övezik, hiszen az egész ország egy nagy csatornarendszerre épült. A legkülönbözőbb gázló madarak totyognak át az úttesteken váratlanul. Olyankor egy pillanatra megáll a rotterdami forgalom. Nincs duda, nincs kapkodás, mindennek ideje és rendje van, minden létezőnek joga és szabadsága. Ebben a ludak is épp olyan résztvevők, mint mi magunk. Ha át kívánnak kelni, teret kell nekik engedni. Leben, und leben lassen.
Szeretem ezt a tiszteletet bennük a világgal szemben.
Hálás vagyok a példaértékű, évszázadok alatt, okosan, elvhűen kialakított rendjükért, mindazért, amit értéknek gondolnak. Néha hangosan is megköszönöm a felismerést, hogy nem vagyunk egyedül. Hisz mi is épp ezeket gondoljuk így és oly régen már.
Dehát otthon a nagy humanizmusunkkal örökké gyanúsak voltunk.
Hiába támogattunk tizenvalahány szervezetet, magánszemélyt, ügyeket folyamatosan. Hiába adtunk, csináltuk, beleálltunk, mégis örökké az érdekorientáltság bélyegét kaptuk.
Karriert építettünk, üzleteket húztunk fel, családoknak adtunk megélhetést, gyerekeket vállaltunk, de mindig volt a bizonyítványunkban valami, ami mindezt érvénytelenítette. Amitől nekünk „ugyan már” és könnyű volt”, vagy „csak azért csináltuk, mert biztosan…”.
Egy idő után el is engedtük. Magunknak éltünk, viszonylagos zártságban.
Most itt ez az ország, amihez nincs semmilyen kapcsolódásunk és mégis ugyanazt értjük a szavak alatt. Mintha kevésbé lennénk idegenek itt, mint otthon.
Körvonalazódik bennem az elhatározás, hogy szeretnék adni, megfelelni, jó polgár lenni.
Ehhez persze tudom, hogy stabilan el kell jutnunk az első lépcsőfokra.
Meg kell szoknunk azt, hogy bíznak bennünk és bízhatunk.
