Jin és jang, azaz feleség és férj különböző látásmódja országváltás ügyében!
Vlog: Gabor Blog: Eszter
2020. január
Négy gyerekkel Rotterdamba költözünk. Inkább dacból, mint megfontolásból, de érezzük, hogy elég. Leginkább a hazai méltatlan folyamatokból. Hiába élünk jól. Az együgyűség, a tehetségtelenség és az elvtelenség ma a fő kvalitások. Nem akarunk ebbe belehajolni. Döntöttünk.
A következő hónapokban magunkban gyúrmázgatunk a félelmeinkkel. Igyekszünk nem gyengíteni, vagy megrettenteni vele egymást. Pedig néha jól esne.
Lakhelykeresés, zárt csoportokba tagozódás, utánaolvasás, rákészülés, a gyerekek lelki tréningje következik.
Már az első programpontnál elakadunk.
Lakhelylehetőség ha van is, magyar számról telefonálva fütyülnek ránk.
Írásos érdeklődés esetén gyorsan leráznak. „Már kiadva, eladva, folyamatban, elszerződve.”
Talán a gyerekek száma, vagy az időközben fokozódó magyar-holland politikai acsarkodás teszi, ki tudja.
2021. május.
4 hónapja már ez a hiábavaló tipródás. Közben folynak a mindennapok, gyerekeknek iskola, vállalkozás napi, szokásos kisszerűségei. El is engedem a dolgot. Fejben kiszállok ebből az álomból, hagyva a férjet továbbra is keresni. A rég szunnyadó életközépi válságán a tervezgetés talán átsegíti. Nem hiszek benne, hogy sikerülhet. A sors a legjobb rendező. Talán így kellett lennie.
Férj elhatározásra jut. Felkerekedik autóval és addig nem jön haza, amíg házat nem szerez Rotterdamban. Izgatottan drukkolok, mert pontosan tudom, hogy hasztalan buzgólkodik. Tudom, hogy ez az állhatatosság az egyik legfőbb erénye. Menjen csak.
Hollandiában az ingatlanosok a legfőbb szűrők a rendszerben. Csak rajtuk keresztül lehet venni, eladni, bérelni, bérbe adni.
Ha nem sikerül, akkor ugrik minden. Cím nélkül nincs adószám, sem bankszámlaszám, sem egészségügyi ellátás. Semmi.
Az én férjem ezt pontosan felmérte, ezért több éves adóbevallással, Prezi- családi prezentációval és egy 1 éves bérleti díj előre fizetési kötelezettségvállalással indult meggyőzni az ingatlankufárokat.
Öt nap múlva hazajött. Nem sikerült.
Mégis optimista. Ez a második legfőbb erénye. Elnézően mosolygok hát. De azért kicsit fáj, hogy kevesek voltunk. Nem kellettünk.
Hiába diploma, nyelvvizsga, sikeres vállalkozás, szép és okos gyerekek, nagy múlt és nagy vállalások. Hollandiához egyszerűen nem vagyunk méltóak.
Kelet-európai jött-mentnek érzem magunkat, pedig még el sem indultunk.
Néhány nap csend következik. Nem beszélünk a kudarcról. Nincs fogás a rendszeren.
3. napon váratlanul csörög a telefon. Volna kérem itt három lakhatási lehetőség is a legvágyottabb városrészeken.
Pardon?
Megtört a jég? Ezek szerint mégis? Ez kellett hát? Hogy kimenjen személyesen…? Hogy szemébe nézhessenek és láthassák: értelmes ember, célokkal, ambíciókkal, értékekkel és különösen megfelelő anyagi háttérrel? Ez hát a kulcs?
Öröm is lehetne, de a fejemben a szorítás egyre nő. Habár a férj határozottan könnyedebb, én magam kétségbeesem. Eddig csak játék volt a gondolattal. Ha valósággá válik, mi lesz életem művével? A vállalkozással? Az alkalmazottakkal? Az ügyfelekkel? Az elképzelt több generáción átívelő üzleti modellemmel? Mennyi időm van átszervezni, bővíteni, racionalizálni, átszabni, elvarrni?
Holland bérleti szerződés megérkezik, férj aláírja, kifizeti, nem szól. Egy héttel később véletlenszerűen rákérdezek, flegmán odaveti: ja, augusztus 15-től mehetünk. Kibéreltem. Puff egy gyomros. Nincs vissza.
Közben a magyar légkör egyre fullasztóbb, sokasodnak az intő jelek. Cégeket vesznek el, pályázatokat osztanak le, lehallgatnak, bábozással terelik a figyelmet az évszázados sikkasztásokról. Fogy a levegő.
Meghajtom a fejem. Elindítjuk a holland adminisztratív folyamatokat, ami jár némi levélforgalommal.
Innentől -érthetetlen módon- a borítékokat rendre felbontva vesszük át a postástól. Rajta a magyar vámszervek bélyegzője: ők nyitották ki. Tegyük, ahova akarjuk.
Újabb ok, amiért költözni kell. Érezzük, hogy ez nem normális világ. Tán már nem is gyógyítható.
2021. augusztus 01.
Két hét van az indulásig. Nem beszélünk róla. Igyekszünk a legrutinszerűbben élni a mindennapokat. Pörög a mosógép, a gyerekek reggel nyári táborba indulnak, dolgozunk, délután a fagyit rolettivel kérjük, mint bármelyik másik nyári napon. Evés, fogmosás, fekvés, majd kelés, indulás. Rutin.
A két nagy kamasz épp szerelmes, életükben először. Nyafognak, nyűglődnek, ha Hollandia szóba kerül.
Legnagyobb közli, hogy „gyűlöli”. Okot nem tud, egyet sem. Ez axióma és slussz. Nem győzködjük őt, hisz észérvekkel mire is mennénk a frissen megélt érzelmeivel szemben…?
Egy ideje nem nézünk sem politikai-, sem vitaműsort. Híreket is egyre gyérebben olvasunk. Ha mégis, már némán, nem kommentáljuk hangosan. Minek is? Lélekben elengedtük a lehetséges jövőt Magyarországon. Lakás kifizetve egy évre egy másik országban. Menni kell. Talán majd onnan is tovább. Bárhová csak ne kelljen hallgatólagosan se asszisztálni az őrültek vezette kollektív neurózishoz.
Olyan ez a fázis épp, mint a ravatalozóban. Már nem illik hangoskodni, érvelni, cáfolni, szidni az orvost, hogy miért így történt.
Nincs tovább feladatunk. Csenddel búcsúzunk. Magunkban készülünk.
Magamban eljátszom a kérdéssel pillanatokra, hogy vajon ki veszít többet az elválással. Az ország, vagy mi? Tanultunk, alkottunk, gyerekeket vállaltunk. Majd őket taníttattuk, hogy aztán alkothassanak és gyerekeket vállalhassanak.
Megvalósíthassanak hasznosan a világ és a maguk javára, boldogan.
Nincs kérdés bennem: az ország veszít többet.
Ahogyan körbenézek, rossz álomban érzem magam. Az elválás az ismerősöktől, a szokásos marasztaló, okfirtató kérdések egyre hosszabbaknak és abszurdabbaknak tetszenek. A kérdések mögött megannyi szándék, elvágyódás, irigység, elásott sansz, halogatott álom húzódik. Néha vád és néha önfelmentés. Már a hangsúlyból kiderül, ki miért kérdez.
Túl vagyunk az ötödik búcsúbulin is. Hol spontán, hol szervezett. Milyen nehéz is kiszakadni egy társadalomból 45 év után. Ki gondolta volna? Szeretetcunami ömlik, lassan elsodor, Isten tenyerén érezzük magunkat. Mi is volt a gondunk? Egyszerre maradnánk és egyszerre mentenénk mindenkit velünk együtt. Nekrológok és requiemek zengenek értünk, pedig épp élni tervezünk.
Kattog bennem a motor, hogy induljunk végre, lépjünk ki az életünkből és engedjük el az egészet! Bárhogyan is lesz, csak kezdjük végre el.
2021.08.07.
Közeledik a nap. Révetegen bolyongok egyik óráról a másikra. Ez nem én vagyok. Robot lettem. Teszem a dolgomat érzések nélkül. Látszólag a szokásos napirendet visszük, de fejben készülünk. Egy hét van hátra. Nem ígérem, hogy a következő évemet nem éber kómában lebegem majd át. Jön a pillanat, amikor ráébredek, hogy képtelen leszek elengedni, amit felépítettem. Sorry! Ezt a férjjel is közlöm.
2021.08.14.
Pakolunk. Egy napunk van rá. Ennél hosszabb idő alatt csupa felesleg is bekerülne a bőröndökbe. 12 órás program gépiesen. Zokni, pelenka, kabát, sapka, sál, hideg van mindig Hollandiában, esernyő, magnézium tabletta, öv, bugyik, gumicsizma, abból a legtöbb, elfekvő tészta-készlet a spájzból, Erős Pista, Édes Anna, az sehol nincs a világon épp ilyen. Habár idáig sohasem használtam őket… Most mégis kezdem szeretni amink volt.
Rájövök, hogy lehetséges gépként élni. Teljes érzelem-mentesség. Praktikusak vagyunk és passzívak. Már a vonásaim is szinte férfiassá merevedtek az utóbbi hetekben. A gyerekek még mindig nem értenek semmit abból, ami holnaptól vár rájuk. Őszintén szólva, mi sem. Indulunk a magunk vállalta sajátságos El Camino-ra. Néhány éber pillanatomban próbálok célokat vizionálni, amit hozhat az egy év. Csak, hogy legyen valami elgondolás, valami mondvacsinált értelem abban, hogy most mindent elengedünk. Meganuljuk a szelektív hulladékgyűjtést, tiszta alapanyagokból főzünk, bocikat látunk és tiszta réteket, nyelvet, rendet, demokráciát tapasztalunk és mutatunk a gyerekeknek. Ilyesmik.
2021.08.15.
Indulás reggel. Két autóval. Csak így férünk el ennyien. Kérges lelkűek lettünk. Szó nélkül zárunk. Redőny leenged, ajtó becsuk, garázsajtó legördül. Idő jó. Nyár van. Utazásra épp alkalmas. Let’s go!
Fordítanánk a slusszkulcsot a zárban, de kiszállunk és szótlanul egymás karjába esünk. Még utoljára. Basszameg.
A gyerekek az autók ablakaiból figyelnek. Némán rázkódunk egymás vállán. Nem gondoltuk ezt végig. Mert nem is lehet eléggé. Ez cikázik bennem.
De robot funkció újra megment. Könnycsatornákat elzárja, a kulcsot elfordítja. Gázt ad. Tükör, oldalra nézés. Indulás. Nincs vissza, csakis előre.
